Ismét a Világ Vége (Verdens Ende) a cél. Pár éve már jártunk itt merülni, és idén úgy döntöttünk, ismét meglátogatjuk Dél-Norvégia e gyöngyszemét.
Pénteken a szokásos fejenátfordulás. 4-kor találka a kompnál Håvard-dal, indulás a bázisra, találka a többiekkel (Magne és a felesége, Linn), cuccolás. Magne szerint az E18-on baleset van, így inkább a moss-i komppal kelünk át Hortenbe. A kompnál mákunk van, épp felférünk. Pedig már az 1-es sorba soroltak minket.
A túlparton sietünk, hogy elérjük az esti merülést. 19:30-kor fut ki a hajó. A GPS szerint 19:05-re érkezünk, és még vásárolnunk is kell. Kiwi, rohamvásárlás, és húzás tovább. Linn hív minket a másik autóból, hogy felhívták a bázist, megvár minket a hajó. Pedig már éppen egy stresszmentes parti merülést tervezgettünk Håvard-dal.:)
Megérkezünk. A hajónál már sok búvár sürög-forog. Közös jellemzőjük, hogy - velünk ellentétben - mind be van öltözve :). Felszereljük a tankokat, de kiderül, hogy a 300 helyett 250 és 220 bar van bennük. Köszi, megint valaki jól töltött a bázison. Szerencsére a másik két hozott tank fullra van nyomva rendesen. Az enyém 310 bart mutat. A cuccokat feldobáljuk a hajóra, leparkoljuk a kocsikat a hotelnél, elintézzük a folyóügyeket, és rohanunk a hajóhoz. Kifutunk.
A rohanás után megnyugtatólag hat a hajómotort monoton duruzsolása, a hullámok andalító tánca. Nyugaton épp a Nap int búcsút, az égboltra skandinávosan szép naplementét varázsolva.
Egy zátony az uticél. Két hajóval futottunk ki. Mi a nagyobbikkon himbálódzunk, ami egy kis zodiac-ot vontat. A keletről eluralkodó egyre nagyobb sötétség, a felhők között bújkáló félhold egyre erősödő fénye, és a hullámokon egyre szebben meg-megcsillanó ezüsthíd mind-mind az éjszaka uralmának kiteljesedését jelzi.
Lassítunk, és egy zátonyt jelző vasoszlop melett megállunk. A sekélyebb részen fogunk merülni, itt "csak" kb. 30 méterig megy a fal, utána ellaposodó homokos tengerfenékben végződik. Megvárjuk a másik 4 búvárt, hogy kicsit több helyünk legyen a fedélzeten. Végre a vízben himbálódznak, készülhetünk. Felkapjuk a felszerelést, egy utolsó ellenőrzés, és már a sötétfekete vízben is vagyunk.
Utolsó egyeztetés: kelet felé kell indulnunk, arra lesz a fal. Irány bemérve, ok-ok, és húzás a fekete szurokba. Első körben vadul mezgerelünk a zöldségben: úgy tűnik, nem sikerül még 10 méter közelébe sem jutni. Én megyek elől, néha el-elbizonytalanodom, pedig az irány elvileg jó. Végül csak megindul lefelé a fenék. Pár perc és egy gyönyörű sziklafal bontakozik ki a sötétségben, mely igéretesen zuhan alá a koromfekete mélységbe. Kicsit olyan, mint a barlangban:), de persze a búvárkodással ellentétben ott a könnyed, 3d repülést hanyagolnunk, illetve talán inkább kerülnünk kell.
Érzem, hogy megérkeztünk. Boldogan mutatom Håvardnak a lezuhanó sziklafalat, visszaokéz, és megkezdjük lassú ereszkedésünket a csodálatos sziklabirodalomba. A felszínen pár hete, kajakkal látott varázslatos formavilág a víz alatt is ugyanolyan magávalragadóan gyönyörű. Mögöttünk Magne és Linn ellenfényében még titokzatosabbnak és szebben hatnak a már magunk mögött hagyott sziklaformációk. Lassan elérjük a merülés legmélyebb pontját 25 méter körül. A sötétben minden kis sziklahasadékban rákok bujkálnak, akik egy pillanat alatt felszívódnak, amint lámpáink erős fénye rájuk vetül. Nagyrészt troll rákok, amik jellegzetes zöld, kék és vörös szinezetükkel a Verdens Ende talán legelterjedtebb e családhoz tartozó lakói. Egyikük épp egy tengeri csillagot inzultál, majd amint lámpám fénye rávetül, ijedten próbálja hadizsákmányát bevonszolni egy sziklarepedésbe. Gyorsan arrébb világítok, ne stersszeljem szegény jószágot.
Merülőtársaink kissé lemaradnak, így bőven van időnk a fenék tanulmányozsára. Végül a 2. bevárás közben megbeszéljük, hogy húzunk vissza, amint utolérnek minket. Visszafelé közelítőleg ugyanazt az utat ússzuk végig, csak persze más mélységben. A zátonyhoz közeledve a terep egyre labitintusszerűbb. Olyannyira, hogy a végén hiába vizslatjuk Magne és Linn fényét, nem látjuk őket. Valamelyik kanyarban másfelé fordulhattak:) Felnőtt, ivarérett búbvárok, majd fent találkozunk.
Újra a dzsindzsában ülünk, és bontom ki a dekóbóját. Fellőjjük, aztán a zsinórt szedve szépen mászunk felfelé. Odafent némileg döcögős a felszín: dobálnak minket a hullámok rendesen. Hamarosan érkezik a zodiac, behajigáljuk a cuccokat meg magunkat a csónakba, és a csodálatos merülés emlékeivel fejünkben hamarosan begyűjtjük Magne-t és Linn-t is.
Visszatérünk a hajhoz. Kísérőnk elmegy felszedni a maradék vízen himbálódzó entitásokat is, majd indulunk... Vagyis indulnánk. Az önindító nyöszörög, de nem rántja be a hatalmas hajómotort. Emberünk méretes kalapácsot vesz elő, és oroszos módszerrel, az önindító környékét ütlegelve próbálja jobb belátásra bírni a sokat látott erőforrást.
Sikertelenségbe fulladó próbák sorozata következik a lágyan ringatódzó tengerfelszínen, az esti Hold lágy fénysugarában, majd belátjuk: ez nem fog elindulni. Időközben a másik hajó is rájött, hogy valami gáz lehet velünk, így mellénk ér, és a vontatás mellett döntünk. Péntek van. 13-a. Nem vagyok babonás, de jobb, ha a felszínen döglik be a hajómotor, mintha odalent történne valami gubanc:)
Visszaérünk a kikötőbe, kirámolunk, és még utoljára megpróbáljuk: persze így, hogy semmi izgalom nincs a dologban egyből beficcan a motor...
Felcuccolunk a bázisra, lerakjuk a tarályokat a kompresszor elé és megisszuk jól megérdemelt, olcsó:) skandináv söreinket:) Későre jár, és nem akarjuk begyújtnai a grillt, de a szomszéd megteszi helyettünk, így mi is bekapcsolódunk. Végül éjfél után valamivel nyel el minket a hálózsák, hogy holnap újabb, élményekkel teli napra ébredhessünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése