149.

Az izgalmakban gazdag első merülés után kis ejtőzés következett a Verdens Ende szigetvilágának déli csücskén elterülő szigetcsoportocskák egyikén.

Vicces: pár hete kajakkal pont a szomszéd szigeten kötöttünk ki, és grilleztünk:) Az alkalmat megragadva átúszom a kb. 10 méterre lévő szomszédos szárazulatra, és felhívom Andit, hogy elmeséljem, ismerős helyen ebédelünk:)

Beteszem a telefonom a szárazruhán belülre, ruha lezár, maszk fel, uszonyok, és indulok. Ahogy elkezdek úszni érzem, hogy a kelleténél hidegebb van középtájt, ahol a cippzár végződik. Francba. Gyorsan lenyúlok, és húzok rajta. Persze pont akkor kell beáznom, amikor a telefonom is velem van. Szerencsére a mellzseb kellően távol van a szivárgástól, így nyugodtan úszom tovább.

A túlparton telefon, és egy kis nosztalgiázás, elmélkedés a pár héttel ezelőtti kajaktúra élményein. Szebb időnk volt akkoriban, és a szél sem akarta annyira kifújni a fejünket a füleink közül, mint ma...

Visszaúton az egyik, parton lévő búvár bőszen elkezd navigálni, hogy merre ússzak vissza a hajóhoz, aztán csak rájön, hogy a szárazruhán és maszkon kívül nem sok egyéb felszerelésem van, így valószínleg nem eltévedtem a merülésem végén:)

Mindenki befalja az általa hozott kaját, trécselés, megcsodálom a sziget varázslatos színű és gazdagságú, jég formálta sziklavilágát, és végre indul a 2. turnus.

Most a szigethez közel megyünk egy másik merülőpárral, négyesben. A hullámzás továbbra is kitartó kísérőnk, így ismét csak gyorsan eltőnünk a felszínről. Odalent az aljzat egyszerűen nem akar megindulni lefelé. Végre nagynehezen leküztünk 14 méterig, és megtaláljuk az ebédelőhelyhez visszavezető utat, ami sajnos nem sok jót sejtet: egyre feljebb és feljebb jövünk, miközben tökig úszunk a gazban. Egy aranyos rákot kivéve sok esemény nem történik a merülés ezen szakaszán. 12 métert elérve mutatom Håvardnak, hogy váltsunk irányt, de radikálisan, mert itt előbb-utőbb a partra vettetünk:)

Egyetért, és fordulunk jó 160 fokot. Az ebédnek helyt adó szigetvilág aljzatát, egy határozott sziklafal letörést követünk. A taktika beválik: hamarosan 20 méter alatt eregetjük a buborékokat, és végre a gaz is eltűnik az aljzatról: helyét a hullám formálta, homokból épült színlővilág veszi át. A sziklák varázslatos formája magávalragadó, különösen ha az ember a hátára fordul, és úgy úszik pár métert. A felszínről alászakadó, lekerekített sziklafalak és a pár pillanattal előbb kilélegzett, felfelé törő buborékok soha meg nem unható víz alatti látványt nyújtanak.

Håvard valamiért mindig felettem marad, jó 3-4 méterrel. Lassan én is elérem a dekómentes idő-10 percet, ami megállapodásunk szerint a felfelé indulás ideje, így lassan balra fordulunk, és emelkedni kezdünk. A sziklafal oldalában izgalmas repedésbe ütközünk, ami egy rakat halat rejt, köztük 2 darab termetes Blåstål-t, ami nevéhez máltóan kékes acélszínben csillan meg lámpánk rávetülő fényében.

A halak után egy feledhetetlen, keskeny kanyonocskában úszunk felfelé.

Elérjük a 6 métert. Håvard szól, hogy menjünk túl a kissé felettünk levő sziklaháton, amikor komikus módon a háta mögött jó tempóban ismét átrepül egy termetesebb medúza: áramlat. Nem egyezek bele, és inkább a sziklagerinc védelmében várjuk ki a 3 percet.

A felszínen ismét tomboló hullámzás fogad minket, de szerencsére nem kell sokat keccsölni, mire felvesz minket a kishajó.

Végre begyűjtjük az összes búvárt, és indulunk vissza a bázisra. A visszautat a hajó legtetejére mászva, alvással töltöm: húzós volt a múlt hét, még nem volt időm kialudni a Beac Maxi 110 alvásmentes éjszakáját sem:)