Krízis a felszínen

Még előző nap este megnéztük az időjárásjelentést, és szél szempontjából nem sok jóval kecsegtetett. A Verdens Ende Dáni felé teljesen nyitott, a déli szél alaposan fel tudja korbácsolni a tengert a külsőbb szigetek környékén.

Reggel kelés fél kilenckor, hogy elkészüljünk a 10-es indulásra. Gyors reggelikészítés, megérkezik Eirik is, és már cuccolunk is. Ma is két tankot viszünk fejenként a hajóra, mert a merülések között nem jövünk vissza a bázisra. A mai nap a kisebb, aluminium hajót osztják ránk. Berámolunk, majd rövidke beszélgetés és egyeztetés után indulunk is ki a merülőhelyre.

Napi első célunk egy zátony, egészen a szigetvilág külső, déli részén. A belső, nyugodt régiót a hátunk mögött hagyva szépen nőnek a hullámok. Nem volt rossz döntés a csuklyát már a kikötőben felrakni, két másodpercenként nyakon önt a tenger egy vödörnyi sósvízzel, ahogy ellentmondást nem tűrően szántjuk a habokat.

Megérkezünk. A zátony pár méterre tőlünk délre mered ki a tenger hullámaiból. A viharvert tengeren jobb távolságtartónak lenni. Hamarabb elkészülök, mint Håvard, és a túlmelegedést elkerülendő dobok egy hátast a fedélzetről. Átfordulok, feljövök, felszíni ok, és pillanatokon belül távolodom a hajótol.  Nem vicces, áramlatról nem szólt a fáma, én meg jó 5 percet küzdök, mire vissza tudom magam uszonyozni a hajó közelébe.

Végre Håvard is bevágódik, és eltűnünk a fel-alá dobáló hullámvilágból. A láthatóság majdhogynem teljesen tökéletes. Nagyon élvezzük a belső-fjordos merülések után, ahogy egy sziklahasadékot követve egyre lejjebb és lejjebb kerülünk. A hasadék végén dobunk egy balost, és hullámszinlők formálta homokpadok felett lebegünk tovább. A táj gyönyörű, teljesen úgy érzem magam, mintha súlytalanul lebegve kirándulnánk Norvégia valamelyik régvolt jégfolyam formálta hegyvidékén. Persze a madarak helyett halak és medúzák repdesnek, de nem kell sok absztakciós készség, hogy ettől a lehelletnyi különbségtől elvonatkoztassunk:)

A merülés mélypontját elérve emelkedni kezdünk. Ezt az egyre nagyobb mennyiségű hal is jelzi. Hasadékok mentén haladunk lassacskán felfelé. A merülés nagyon élvezetes, ahogy az addig ismeretlen víz alatti sziklavilág egyre inkább feltárja előttünk eddig ismeretlen rejtekeit. Valahol útközben sikerül arccal belefutnom egy brannmonet (kedves kis helyi medúzafaj) hátrahagyott csápjába. Semmi baj, általában a 10 fok körüli tengervíz a merülés végére elég jól rendbeteszi az égető csípést. Bízok benne, ma sem lesz ez másképp.

Körülbelül 9 méterig minden a legnagyobb rendben zajlik. Ezt a szintet elkérve vadul repkedő medúzákra leszünk figyelmesek, majd pillanatokon belül minket is padlóra kényszerít a brutálisan erős áramlat. Kapaszkodunk a növényekbe, nehogy elvigyen minket a víz alatti folyam, de néha még a tare (erősen az aljzathoz kapaszkodó, egyleveles növény) is el-elenged. Rohamtempoóban száll el mellettem, míg sietve próbálok új növényt - kapaszkodót - találni. Az áramlás marha erős. Vele szemben úszni lehetetlen, kb. 8-10 km/h-s lehet.

A helyzet nem túl rózsás: 8 méteren vagyunk, és kapaszkodunk. Biztonsági megálló még előttünk, és 6-3 méter között lenne ideális kivárni a 3 percet.

Egy közeli dombra mutatok, és Håvard egyből érti, hogy talán ott bekerülünk a 6 méter feletti bűvös zónába. Elkapaszkodunk a dombocskáig, de sajnos csak 7.5 métert mutat a mélységmérő. Elmutogatom, hogy le van tojva, tartsuk itt a biztonsági megállót, és húzzunk fel. Egyetértünk, és kivárunk 4 percet. Közben előügyeskedem a dekóbóját, ami a víz alatti viharban nem annyira magától értetődő feladat. A kapaszkodáskényszer javarészt csak egykezes ügyeskedést tesz lehetővé. Mindkét kezem csak pillanatokig használhatom, mert az erős sodrás pillanatok alatt el akar takarítani a szirt tetejéről. Végre kibomlik a narancssárga virsli, Håvard feltölti az octopusaval, és már repül is a kolbász a felszín felé. A kitekeredő zsinór és a bója újabb támadási felületet ad az áramlatnak, így még nehezebb magam megtartani a növényrengetegben, ráadásul a bójára is vigyáznom kell.

Végre eltelik a 4 perc horror, és indulunk felfelé. 6 méteren Håvard meggondolja magát: tartsuk meg a biztonsági pihenőt. Pöcsömöccse - gondoltam, de ezt túl nehéz víz alatt elmutogatni főleg úgy, hogy az ember a bójazsinórt tekercseli fél kézzel, míg a másikban  a bóját tartja, közben pedig uszonyozik az áramlattal szembe... Egy ok belefér. Akkor maradunk még 3 percet a horrorrban. Hurrá, full gázon toljuk az áramlattal szembe, miközben a tankban már 50 bar alatt a levegő... Küzdünk, de a teljes gáz előre sem elég, hogy a vízalatti folyam erejével felvehessük a versenyt: a fenék szépen mászik el alattunk. Végre letelik a három perc, és mehetünk fel. Az utolsó pár méteren véget ér a vihar: legalább a felszínen nem fogunk sodródni a hajótól.

A felszínen vadul bazzegolós hangulatban vagyunk. A merülés gyönyörű volt, de a 9 méter feletti horrort szívesen kihagytuk volna. A tankomban 25 bar. A felszínen a vadság cseppet sem enyhült, sőt talán fokozódott. Jó 1-1.5 méteres hullámok sorozata örvendeztet minket. Örömmel tapasztalom, hogy a merülés végén sikerült elejtemnem a bója spulniját. Tekerhetem vissza a kb. 50 méter kötelet... Nincs messze a guriga, de szépen tekeredik le róla a zsineg, ahogy próbálom közelebb varázsolni. Végül beletörődöm, hogy ezt a spulnit most át kell tekercselnem a kezemre, majd vissza...

Közben Håvard a felszínen küzd: a mellény nem tartja ki rendesen a fejét. Ordítok neki, hogy fújjon a mellénybe, és hogy ne távolodjunk el: csak nálam van bója. Végre megvan a spulni. Rögzítem. Håvard helyzete közben súlyosbodott: a hullámok egyre gyakrabban beterítik a feje búbjáig, és már némi vizet is nyel. Nem értem, miért nem használ légzőcsövet (sajnos ennek mellőzése divat lett manapság). Újból szólok, hogy fújjon a mellénybe. Nem tud - válaszol, nincs levegő a tankban. Francba, tényleg bajban van! Elkéri a sznorimat. Az én Cressi S111R mellényem jól teszi a dolgát: a viharos tengeren is magasan kitartja a fejem, nem is használom a légzőcsövem. Mellé úszom, felmérem a helyzetét, és pillanatok alatt döntök: letépem az octopusom, betolom a szájába. Megkönnyebbülten süllyed picit a víz alá, és élvezi az éltető, könnyed légáramot. Szájjal felfújom a mellényét, ameddig csak bírom, és már szerelem is a maszkjára a légzőcsövem. Pár perc, és újból biztonságban vagyunk. Nem is annyira rossz ez a merülőtárs rendszer:)

A következő apróbb probléma, hogy a hajó jó kilométerre bukdácsol tőlünk a felszínen. Alapos, véget érni nem akaró úszásba kezdünk. Sajnos a felszínen kell küzdenünk a hajó felé, annak minden hullámok biztosította viszontagságával. Közben megfogadom magamban, hogy a scubastore-ban látott rádiós segélyhívót biztosan megveszem: elgondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha az intenzív áramlat pillanatokon belűl elsodor minket a hajótól, a nyílt tenger felé...

Integetünk, fényjelzünk, kalimpálunk, és úszunk, mígnem végre felénk mozdul az alumíniumteknő, és percek múltán végre újra a hullámok dobálta fedélzeten vagyunk.

Begyűjtjük a többi búvárt is. Az áramlatot rajtunk kívül, többen is tapasztalták. Kár, hogy a helyi vezető e cseppnyi tényre elfelejtett minket figyelmeztetni a merülés kezdete előtt, de legalább túléltük...

Végre mindenki a fedélzeten, és indulás a szigetek biztosította oltalomba ebédelni... Délután ujabb merülés várt ránk, de mindez már a következő bejegyzés tárgya...