Relax

Ez a nap egy tragédia volt. Görnyedés a gép felett, épp egy új feature specifikációján stresszelünk naphosszakat a főnökömmel, és persze a szokásos határidő is szorongat, mert az már csak olyan...


Pont az a nap, amikor egy igazán felüdítő, tökéletes merülésre vágyik az ember. Tökéletes lebegésre a végtelen, koromfekete esti tengervízben, ahol végre kicsit kiszakadhat a bitvilág bithadjárataiből, és ahol végre senki, és semmi nem éri el, csak a tenger, és azok a csodálatos tengeri állatok.

Szokás szerint 6-kor találkoztunk a kompnál, gyorsan vettem elemet a lámpámba meg némi harapnivalót, majd már faltuk is a kilométereket a kocsival a bázisra.

Közben a fentebb említett dolgokról beszéltünk. A stresszes nap után mindketten a tökéletes lebegés lékeltisztító varázslatára vártunk, és vágytunk.

Ma én répáztam többet, és egészen úgy tűnt, hogy Håvard lesz a befutó. Én még a mellényem szereltem javában a palackra, amikor ő már készen állt, az utolsó simításokat végezte, és... és akkor hallottam valami enyhe, sziszegő hangot... Az octopusa. Bizony, ez ereszt...

Ekkor hirtelen úgy tűnt, hogy ez a merülés nem az az előbb említett és végletekig vágyott merülés lesz... Legalábbis az eresztő levegő nem ennek a legbiztosabb előjele.

Cucc le, Knut beizzítva, aki rögtön neki is állt szétkapni az octopust ott helyben, a reflektor alatt. Pár milliószor már csinálta a dolgot, így a némi tapasztalatnak és pár megfelelő szerszámnak köszönhetően kb. 5 perc múlva egy tökéletesen működő octopus lógott Håvard nyakában.

A malőrnek köszönhetően beértem a készülődésben a srácot, és elindultunk szeretett kis kikötőnkbe, ahol fennhangon hírdeti egy fáradhtatatlan tábla, hogy "Dykking Forbudt i Båthavna". Persze ezt mi hivatlaból nem értjük. Mellesleg az is igaz, hogy a másfél év alatt - mióta itt merülök -, hajót még csak kikötve láttam, viszont a búvárok állandóan jönnek-mennek.

Társellenőrzés, és már caplattunk is be a vízbe. A rámpán leérve, majd a vízbe hátradőlve elfogott az a megnyugtató érzés, hogy se telefon, se computer, se főnök, csak mi ketten, a sok víz, a halak, meg a végtelen nyugalom.

A nyílt víz felé úszva meglestük éppen visszatérőben lévő, alattunk kolbászoló búvártársainkat, majd még egy kis pedálozás, ok-ok, és már toltuk is lefelé a szintet:)

Ruha cuppanós (a nyomás rádtolja), pici szisszenet levegő, süllyedés megáll, lámpás ok, és már keressük is a vezetődrótot. A lámpám a vadi új Duracell elemektől igencsak megtáltosodott. Egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy inkább hátrafelé világítok, és megspórolhatom az uszonyozást a lámpából bőszen tomboló fénnyomás miatt:)

Terv szerint a Lektern-hez (roncs 30-on) indultunk. A zsinórt némi bénázás után megleltük, kis pedálozás, a jellegzetes letörés 18-on, és már zuhantunk is bele a 28 méterbe. Odalent a roncsot gyorsan elhagytuk, és a 30-on lévő sziklaperemhez mentünk tengerirózsanézőbe. Egy kisebbet találtunk is rögtön, de azt inkább hagytuk, és az épp feltünő nagyobbik rózsa felé vettük az irányt.

A nagyobbikhoz érve csodálatos látványban volt részünk: a rózsa tövében, sugárirányba kifelé kis rákocskák álltak sorfalat. Elől a kezdősor, a legkisebbek, és hátrafelé az egyre nagyobbak. A fénytől sem riadtak meg, szilajul védték a területet.

Még javában a rózsában és védelmezőiben gyönyörködtem, amikor Håvard jelzett, hogy ő is talált valamit. Fordultam vagy 60 fokot, és egy jó fél méteres lepényhal lapított az aljzaton. Ez már a simogatható méret volt. Ha valamelyik ekkorára megnő, általában már megtanulja, hogy a végletekig hinnie kell az álcájában, és vesztegnek kell maradnia, ha odalent túlélni akar.

Dél felé folytatva utunkat lassan elértünk 30-ra. Szokásos kis oslo-fjordi flórában és faunában kirándultunk tovább a gránitsziklák között. A fenékidőt jól kihasználtuk, no deco -9 perccel kezdtünk általában feljebb evickélni. Annyira megnyugtató és szép volt odalent, hogy órákig el bírtam volna 30-on úszkálni, dehát a fizika, a fiziológia, no meg a limitált levegő:) ugyebár nagy úr...

Lassan északkelet-észak felé vettük az irányt, ideje volt visszafordulni. Pár perc múlva elértük ismét a roncshoz vezető spárgát valahol 16 méteren, amit követve hamarosan egy újabb látványossághoz értünk: Håvard egy kb. méteres angolnát szúrt ki a lámpájával. Nem volt szívbajos a teremtés, lágyan úszkált közöttünk, mi pedig gyönyörködtünk az lámpafényben-ellenfényben szépen kirajzolódó test, és a kecses úszók látványában.

Még valamivel 100 bar alatt volt a palackban, így úgy döntöttünk, tovább caplatunk észak felé. Ekkor még nem sejtettük, hogy ismét jó döntést hoztunk: pár perc múlva Håvard kiszúrt egy homárkát. Épp őt néztük, amikor látom, hogy a homályban megindul egy ipari szikladarab. Lámpát rá, és látom, hogy egy jó 50-60 centis homártesó épp vadul szántja a talajt. Gyönyörű, tiszteletet parancsoló látvány volt a hatalmas állat, ekkorát előzőleg még csak mesterséges körülmények között láttam.

A platform felé menet még láttunk vagy két kisebb homárt, és természetesen a murild had végig elkísért minket, de más már nem akadt utunkba.

A végén biztonsági megálló, és 50 perc elteltével ismét a 7 fokos felszínen lebegtünk, majd másztunk kifelé a létrán.