Biztonságos sport a búvárkodás. Ha betartjuk a szabályokat. Az egyik ilyen szabály többek között az is, hogy csak akkor ugorj a partról a vízbe, ha a társad már elkészült.
Ennek magyarázata meglehetősen egyszerű és logikus: ha a társad még cuccol, akkor ha beugrás után bármi galibád van (mondjuk szabadfolyást kap az octopus) nem nagyon van, aki rögtön segíteni tudna rajtad.
Három hete vasárnap Fagerstrandra vetett minket a búvársors - bár inkább tudatos döntés, mint “sorsvetettség” volt a dolog:)
A part mellett, a mólón nem lehet laparkolni a kocsit, így ott kipaloktunk, és elkezdtünk ötöltözni, felszerelést összerakni. Amikor már minden kész volt és csak a mellény, maszk, uszony felvétele maradt hátra, autóba pattantam és átparloktam a járgányt, nehogy megvágjon minket egy lelkes arrafelé járó rend őre.
Természetesen ez az aktus (gy.k. a parkolás) némi időhátrányt okozott nekem, és mire visszaértem, Håvard már jól fejlett “búváregyedként” várt rám: csak a beugrás volt hátra.
Persze az a fránya ruha ilyenkor még a tomboló szél ellenére is meleg. Hiába felhős az ég és nem süt a nap. Hiába van ősz. A cucc nehéz. Ez a pöcs meg tököl az autóval. Ilyenkor bizony az ember hajlamos a néhány sorral fentebb tárgyalt alapvető szabályról megfeledkezni.
Elkezdtem készülődni. Épp partra vetett halként próbáltam magamra küzdeni a lenti tartózkodást lehetővé tevő mellényt a rajta levő némi levegővel és egyéb himbilimbivel, amikor Håvard közölte, hogy ő most beugrana. Jó, ugorj, ha akarsz. Így is tett.
Ahogy bepattant a vízbe, és bójaként visszabukfencezett a felszínre, szabad folyást kapott az octopusa (ez a pótreduktor, amit társmentéshez, vagy a fő reduktor bekakilásakor tudunk használni). A beugrás miatt habzó víz az ömlő levegőnek köszönhetően még jobban habzott, és a habfürdőt a háttérben felbukkanó egyik uszony színesítette. Azt hiszem, a képet látva valaki nem arra tippelt volna, hogy lassan az 500. merüléséhez közeledik a társam. Valahol a századrészére tippelnének sokan:) Bár van, hogy a sors még a tapasztaltabbakat is megtréfálja (mint pl. ma:)).
Ledobtam a félig felvett mellényt, majd Håvard mondta, hogy ereszt a cucc. Igen, látom, az octpouszból dől a levegő… Végre megfékezte a szabadfolyást, de még mindig mondta, hogy ereszt, ereszet, és a móló felé küzdött, az elhagyott uszonyával mit sem törődve. Az octopus már nem eresztett, így csak egy “ereszésféleség” maradt a pakliban, ami egy búvárt száraz ruhában, fél uszonnyal ilyen eszeveszetten a vízből kimenekülésre késztethet: maga a ruha…
Végre elért a mólóhoz és az onnan lelógó bazinagy teherautókerekek egyikében megkapaszkodott. Szusszanatnyi időhöz jutottunk, és tudtunk egyeztetni: meg bírja magát tartani, vegyem fel a cuccom, és megigazítjuk azt a fránya cippzárt. Szerencsére a meglógott uszony lebegőképessége pozitív volt, és áramlat sem nagyon akadt a móló védelmében, így a történések sokasága közepette még a fél uszony is a közelben - és ami még fontosabb - a felszínen maradt.
Gyorsan magamra dobtam a cuccot, aztán átnéztem magam, nehogy két balfék kapálódzzon a vízben:), majd behuppantam. Az uszony mellé ugrottam, úgyhogy pillanatok alatt begyűjtöttem az elkóbotolt jószágot, aztán hátrafordulva már pedáloztam is kapaszkodó merülőtársamhoz. Mire odaértem, már kissé elfáradt. Azért nem jó karból kitartani magad búvárcuccban úgy, hogy a csípődön felül kint kell lenned a vízből, mert egyébként beázol…
Megigazítottam a cippzárt. Egyébként nem tűnt úgy, mintha nem lett volna jól lezárva. Håvard behuppant a vízbe, de gyorsan visszakapaszkodott:) Még mindig eresztett…
Nem volt mese, ki kellett oldani a derékhevedert. Közben tartottam Håvardt, hogy bírja a nem tervezett karizomedzést. Kioldottam a derékcsatot, majd szóltam, hogy kinyitom a cippzárt. Ahogy kinyotottam jó 20 centi hosszan, Håvardban elfogyott a szufla, és leengedett jó 20 centit, amiből 10 cippzármentes volt:) Én rögtön kilöktem a vízből, de addig a tenger azért kihasználta az emberi szervezet egy másodperces reakcióidejét:) Gyorsan behúztam a rosszalkozó cippzárt, és végre nem szivárgott tovább.
Kövektező körben az uszony is a helyére került, és megkezdődhetett a merülés…
A baljós felvezetés után szerencsére a merülés maga jól sikerült. Észak-nyugat felé úsztunk, és hamarosan el is értük a sziklaszirtek letörését. Mint madarak a légóceábnan “röppentünk” a beláthatatlan sötét mélységek felett.
A táj nagyon szép volt a régvolt jég formálta sziklahátakkal. Rengeteg zsákállat borította be a sziklákat, de ezt leszámítva érdekes módon annyira nem volt kiemelkedően sok élet a fenéken.
Hamarosan egy vaskalitkához értünk. Ez, a korábban látott vezetőkötelekkel együtt mind az ipari búváriskola közelére utaló jelek voltak. A kalitkát elhagyva egy berggylt (itteni halfajta, aminek nem találtam magyar nevét, latinul: labrus bergylta) mintha az idegenvezetőnkké szegült volna. Percekig úszott elöttünk, majd végül egy jó 6 köbméter körüli vastartályhoz vezetett minket, ami teljesen zárt volt, így arra a következtetésre jutottunk, hogy itt képezhetik a víz alatti Houdinikat.:)
A visszautat 150 bar-ral kezdtük, ami bölcs döntésnek bizonyult, mert a sekélyebb vizekben belefutottunk egy áramlatba, ami azért vitte a levegőt rendesen. A móló közeledtét a tengerfenéken az emberiség civilizációs kézjegye, a szemét jelezte:).
Elúszkáltunk a betonoszlopok között, majd az oszlopsor végén a távolban két fényes pontra lettünk figyelmesek: mintha két macskaszem vetné vissza a búvárlámpák fényét. Útban is volt, kiváncsiak is voltunk, hát miért is ne néztük volna meg? Közelebb érve a két távoli fénypontból egy autó materalizálódott:) Fejreállítva pihent a tengerfenéken, benne próbababa. A teteje egész szépen benyomódot. A roncs csak pár hete lehetett lent, mert élet még nem volt sok rajta.
A katasztrófaturizmus után már csak a szokásos biztonsági megálló, bójafellövés és a feljövetel volt hátra.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése