A legszebb helyi fal - eddig

A kompon ülünk. Háborog a tenger. Jó fél-egy méteres hullámokat korbácsol a kitartóan fújó nyugat-dél-nyugati szél, ami annyira jellemző erre az országra, hogy a trágya idő esetén viselendő Sudvest sapkát erről a jelenségről nevezték el a helyiek.

Håvarddal egyetértően nyugtázzuk, hogy ilyen körülmények között biztosan nem hagyjuk el a megszokott bázis relatív biztonságát. Ma a Prodykkben merülünk. Az elhatározás nem hosszú életű, mert a hajóról a buszra átszálva gyorsan előkapom a hajózási térképet, és találok is egy igencsak hívogató helyet: Sjøstrand. Nem is a neve annyira a lényeg, hanem hogy a térkép ígérete alapján szinte beleszakad a part a tengerbe. Egyes helyeken a parttól 30 méterre már 50 méteres mélységet mutatnak a számok, ami komoly kis víz alatti falrendszert sejtet.

Mire a kocsihoz érünk, a “bázison merülünk” kérészéletű terv meg is murgel: ebből fal lesz, csak meg kell nézni, le tudunk-e jutni a környékre, és persze az sem lenne egy hátrány, ha a kocsit a vízen kívül valami egyéb, használhtóbb helyen is le lehetne parkolni. Mindez korántsem egyértelmű dolog Nesoddtangenen, és a légifotót elnézve sem igazán bíztató a helyzet. Sebaj, megpróbáljuk.

Flaskebekk, körforgalom, kisebb út, 30-as zóna, aztán még kisebb út, ami lassan bicajút szélességbe megy át, de nincs tiltó tábla, és még a Combo is elfér a szűk sziklafal és jobb oldali korlátocska között. Aztán jön egy erős jobbos, kb. 20%-os lejtszöggel, ahova nem kívánozik bekanyarodni főleg úgy, hogy azt sem tudjuk, mi a vége. Innen gyalog.

Leérünk, és bingó! Egy pofás kis stég vár ránk a háttérben egy rég felhagyott, elhanyagolt kis hyttaval megtámogatva. Valószínűleg szebb korokat is megélt az építmény a papahajók korában, amikor a félszigetet még csak komppal lehetett megközelíteni, és a helyi családfenntartók minden reggel és este inne indultak munkába, illetve ide érkeztek a műszak végeztével.

A hegyoldalt elnézve kétséget kizáróan meggyőződünk arról, hogy itt valami baszom nagy fal lesz, a félsziget szinte beleszakad a tengerbe, és ugyan miért is ne folytatná ebbéli tevékenységét a tenger hullámzó habjai alatt:)!?

Annyira lelkes a lejtszög, hogy hirtelen kétségeink merülnek fel a kijövetel kapcsán. Beugrani még csak beugrik az ember a 2 méterre a hullámok felett tornyosuló mólóról, de azért az sem egy utolsó szempont, ha 45 perccel később, amikor feljön, ki is tud mászni a partra. Végül rövid keresgélés után ráakadunk egy természetes öblöcskére, ami a körülményekhez képest osztályon felüli.

Irány a bázis. Útközben megbeszéljük, hogy mennyire ipari jó, hogy nem a bázison merülünk. Bár a múlt héten sem ott voltunk, hanem Fjellstrandon. Fjellstrandon, ahol 25 méterrel a felszín alatt a merülés közepén az volt a legnagyobb problémám, hogy hogy tudok ráülni egy ottfelejtett WC-csészére teljes búvárszerkóban. Ez - a felszínen két éves kortól egészen könnyű művelet (na jó, búvárszerkó nélkül:)) - odalent, szabadon lebegve korántsem ennyire egyértelmű dolog. Más kérdés, hogy hogy a fenébe került a parttól jópárszáz méterre egy WC-csésze a tenger fenekére. A merülés után beszélgettünk a helyzetkomikumról, hogy hogy történhetett, amint az egyik helyi viking a bajszáról lepöccintve az éppen elfogyasztott hering mellúszóját felveti az asszonynak, hogy “Te Ingeborg, aztá’ most, hogy megettük eztet a heringet, én most mek’, oszt bebaszom a budit a tengerbe, vazz! Add az evezőt!”. Próbáltunk rájönni az esetleges mélyebb lelki indíttatásra, de nem sikerült. Mindenesetre arra jó volt a dolog, hogy megtapasztaljuk, hogy egy jobb fotó kedvéért mennyire nehéz WC-csészét cibálni az aljzaton:) Bizony emberes feladat.

Node vissz a a mához!

Odabent, a bázison Gøril&Co. vár ránk, Vidarral megtámogatva. Vidar, a vízalatti fotózás helyi nagyöregje, aki az első képeit valószínűleg még a magzatvízben követte el. Csak azt nem tudom, hogy fért ki az a böszme nagy vízalatti tok azon a kis lyukon.:) De ez most lényegtelen. A lényeg, hogy ő talán már merült ott (de nem volt benne biztos), és megtudjuk, hogy tényleg fal lesz - ha bármi kétségünk is lett volna efelől eddig.

Kocsi, cuccolás, Flaskebekk, körforgalom, szűk, szűkebb, még szűkebb… de ja vue, aztán a kanyar, ahol most szépen, íven fordunlunk, és most a mólóig gurulunk. Odalent a két lengyel srác - akik már az előbb is ott voltak - továbbra is reszelnek valamit egy benga nagy Navara mellett. Leparkoljuk Gólemet (ez a projektneve a kölcsön Opel Combonak, míg megjön az Astránk:)), aztán usgyi neki, öltözzünk.

A tavaszi nap kellemes fényében fürödve készülődünk, de tudjuk, hogy ez a kellemes hősugárzás perceken belül égető forrósággá válik, amint felvesszük az aláöltözetet, és magunkra öltjük az XXL-es kotont, a szárazruhát. Amint az ember behúzza azt a bizonyos vízálló cippzárt, onnantól se ki, se be.

Én az egykor szebb időket látott házikó lépcsőjén öltöm magamra a mellényt, majd gyorsan a kocsi árnyékába menekülök, míg Håvard is elkészül végre.

A móló magas, de volt már jóval magasabb ugrásunk is. A víz meglepően erősen seggbe bírja csapni az embert pár méterről is. Én ugrok elsőnek, hogy a kamerát el tudjam venni társamtól. Reduktor a szájba, a fullra fújt mellényt még megfújom picit, összeszedem a mindenféle lógót, és előre lépek a vadul hullámzó, alattam elnyúló zöldeskék tengervízbe. Csobbanás, süllyedés, majd egy pillanat múlva, mint egy láthatatlan gumiszalag tép fel újra as felszínre a felfújt mellény felhajtóereje. OK a partra, aztán jöhet a kamera. Végre Håvard hőháztartása is egyenesbe kerül, mikor beugrik a 7 fokos vízbe:) Maszkköpés, lámpakapcsolás, ok-ok, és tűnjünk végre a francba ebből a rohadt hullámfürdőből!

Ahogy az ember süllyedni kezd a zöld végtelenbe (igen, a napfény az algák életkedvét is meghozza…), hirtelen megkönnyebbül, és a hábórgó felszín pillanatok alatt a mindent elárasztó nyugalomba vált át. Csak egyenlítek, ok-zunk, és végre feneket érünk valahol 7.5 méteren. Ahhoz képes, hogy a parttól 2 méterre mentünk le, meglepően mélyen van a fenék, de legalább van:)

Észak felé vesszük az irányt, és örömmel tapasztaljuk, hogy a hely nem hazudtolta meg önmagát. 2-3 perc alatt 15 méteren vagyunk, ahol csak azért nem süllyedünk tovább, mert a fene akar nitrogénnarkózist kapni, és mókásnak érzett, de valójában cseppet sem annyira mókás perceket átélni valahol 30 méter tájékán. Szóval egyelőre tartjuk a szintet, és gyönyörködünk a mélység varázsában. A láthatóság aránylag jó, miután 10 méter környékén kisüllyedtünk a felszínt borító algatengerből (ami azért még tud hova fejlődni nyárig:)). Átvillan az agyamon, hogy itt, a víz alatt úgy járjuk emberként a vidéket, mint madarak a hegyvidéket. Aztán végiggondolva, hogy így mellényben, X réteg ruhában, és szárazruhában milyen az ember alkata, inkább léghajóra asszociálok:)

A táj csodaszép. Itt-ott aláhajlások tartkította, párkányok megszakította sziklafal zúdul a végeláthatatlan mélybe. Pont, mint amit vártunk, amikor cirka másfél órával ezelőtt kinéztük a helyet a mobiltelefonon. Igazán kedvünkre való merülés, szép sziklaformavilággal megspékelve.

Egy párkányon egy strandlétrára leszünk figyelmesek. Pár éve már lent lehet, valószínűleg a vihar verte le a felettünk húzódó fürdőházikók valamelyikéről. Picit parádézok vele, aztán az alattam asító mélységet meglátva lejebb küldöm pár tízméterrel a tákolmányt. Nehezen felejthető látvány, ahogy a vastákolmány lassacskán, de mégiscsak erőteljesen megindul a mélység vonzásában, és a sziklafalon meg-megpattanva egyre távolodó hangot hallatva aládübörög a sötétségbe. Hirtelen azon agyalok, milyen hanghatással járhatott a Titanic süllyedése, de persze az nem volt ennyire mulatságos történet.

Valahol 25-ön járunk, amikor kb. 35 méteren valami rácsszerkezetet látunk, de sajna nem igazán tudjuk kivenni, mi is az. Szerintem kerítés, amit szintén egy jobb formában levő vihar takaríthatott be a partról. Végül 29,5 méterig tolja a nyomás a mélységmérőt, amikor a 150 bart is elérjük: fordulunk, mert ismeretlen helyen vagyunk.

Meglepő módon egész merülés alatt egyetlen szottyadt tőkehallal találkozunk. Furcsa, mert általában rengeteg van, de az utóbbi két merülésen a virágállatokon és egy homáron, nomeg náhány kis méretű fenéklakón kívül szinte senkiven sem találkoztunk.

A biztonsági megállóban menők vagyunk: Håvard teszteli újonnan kapott dekóbójáját, így mindketten fellőjjük a sajátunkat:) Mondjuk jobb az óvatosság, ilyen meredek part mellett simán jöhet motorcsónak odafent. Én kitalálom, hogy egy kővel súlyozom le a bóját, hogy több levegőt sikerüljön fújni bele, ami eleinte jó ötletnek tűnik. Egészen addig, amíg el nem kezdem fújni a cuccot, és az a tetű fel nem ragadja magával a követ:) Hirtelen a bójám kőbombázóvá válik, de szerncsére kb. 1-2 méterrel felettem rossz irányba oldja a terhet, és nem trafálja el a fejemet. Ma is tanultunk valamit, és még a Darwin-díjat is megúsztunk:) Pedig azért ez esélyes volt:)

A partra evickékés után a nap záróakkordjként már csak egy kisebb sziklamászás vár ránk az autóig.:)