Ezen a kedden eléggé fáradtak voltunk mindketten. Meg is állapodtunk, hogy nem fogunk túl mélyre menni. Elmegyünk a Lektern-hez (hajóroncs 8-18 méteren) utána pedig a Vinsjen (csörlő) felé vesszük az irányt, majd végül az észak felé húzódó fal mentén végigúszunk, hogy az északi móló alatt visszatekeregve fejezzük be a merülést.
Ez volt a terv. Aztán indult a merülés. Az algák gyúrtak mára, és a két héttel ezelőtti merüléshez képest jócskán elszaporodtak, szépen gallyra vágva a láthatóságot. Gyors búcsú a felszíntől, egy-egy körözés a lámpával, hogy mindketten sikeresen süllyedésbe mentünk át, aztán lassan nyomatom is a levegőt a ruhába, hogy ne koppanjak a padlón, 7 méteren. Leérek, nézek körbe, Håvard sehol. Körbefordulok. Mindenhol csak a zöld, egyhangú végtelen tengervíz, ránézésre nulla merülőtárs térfogatszázalékkal. Ez gáz. Dobok egy fordulót a hossztengelyem mentén is, de a srác sehol. Párat még fordulok, és már épp meg is hoztam magamban a döntést, hogy usgyi fel, amikor végre látok egy OK-t a lámpájával. Odaúszom mellé. A lámpával okézott ugyan, de a helyzet távolról sem annyira OK, ugyanis egyfolytában üríti a maszkot, abba meg jó ütemben és meglehetősen hatékonyan töltődik újra az a fránya sós víz. Próbálom én is igazgatni a maszkját, aztán pár perc répázás után leveszi, és újra felteszi, ürít, és már jobb. OK-OK, mehetünk.
A Lektern felé vesszük az irányt és a változatosság kedvéért most az én fülem áll be. Jelzek, hogy kicsit sekélyebbre veszem a figurát. Végre megadja magát az Eustach-kürt és jellegzetes szisszenéssel egynelít a fülem. Ok, húzzunk lefelé - mutatom, mire Håvard tiltakozik, hogy ezzel a maszkkal ma esze ágában sincs:) Ok, akkor a 25 m mára felejtős, beérjük 18-al is.
Végül kb. ugyanazt az utat ússzuk végig, amit elterveztünk, csak 7-8 méterrel sekélyebben. Érdekes, hogy mennyire más a táj pár méterrel feljebb. Semmi különössel nem találkozunk, leszámítva egy homár egy-egy ollóját egymástól jó 10-15 méterre. Szép nagy állat lehetett hajdanán, az egyik ollóval morbid módon még integetek is egyet Håvardnak:)
Sajnos a merülés előtt elkövettem egy amatőr hibát. Egész nap sokat ittam, és ezt megfejelendő jó órával a lemenetel előtt betoltam még egy epres tejet. Mint tudjuk általában ami bemegy, ki is jön, és valahol 18 méter környékére érve az az elfogyasztott tej sikeresen átdesztillálódott az összes kompetens szervemen, majd megérkezett a külvilágba vezető út utolsó előtti állomására (gy.k. a hugyhólyagba). Mindezt frappánsabban megfogalmazva: brunyálni kellett, na!
Eleinte még nem volt vészes a helyzet. Egy-egy, a képbe belibbenő hal hetékonyan feledtette a tompa nyomást a záróizmokon. Ám az idő előrehaladtával a kényszer egyre nagyobb és nagyobb figyelmet követel magának, mígnem eljön az a pillanat, amikor a búvár nitrogéntől csöpögő agyával elgondolkodik, hogy hogy is van most ez a nyomással. Hogy belül nő. És mi éppen felfelé jövünk. Akkor kívül csökken. Szóval belül nő, kívül csökken, akkor a felszínen a záróizom igencsak izzadni fog:)
Ez az a pillanat, amikor az ember elgondolkodik, hogy mennyivel is jobb egy nedves ruha. Vagy ne adj` Isten egy fürdőnadrág. Amibe az ember csak úgy lazán, büntetlenül beleereszthet egy Király Gábor féle PSM nagy totált. Node a szárazruha! Az más műfaj. Az száraz belülről. Es ha kijössz, és nedves - mit nedves, pisi szagú -, nos, hát az mindenképp árulkodó jel…
Ilyen gondolatokkal a fejemben kolbászoltam a felszín felé, tudva, hogy a helyzet a mélység csökkenésével csak rosszabbodni fog… Végül is ha a biztonsági megállóban még tartható a helyzet, akkor talán az a fél bar nyomásváltozás már kibírható a felszínig, utána már csak a bázisra kell visszasétálni, ledobni a cuccot, lerohanni a budit, ruhát nyitni, és nyertünk… A helyzet pszichikai hátterét ismerve mindebből a legutolsó lépés a lesz várhatóan a legnehezebb, amikor az ember a budi előtt, szárazruhában toporzékolva próbálja kiszabadítani a leeresztő szelepet (na, így sem hívtam még) a dupla ruha cipzár és az aláöltözet fogságából - ha egyáltalán még sürgős lesz akkor:)
Végre 5 méter. Szintben maradunk. A rendszer egyelőre jól zár. Istenem, már csak 0.5 bar, és a felszínen vagyok. Ezt már ki kell bírni. 3 perc, és fél bar. Az semmiség. A 3 percnek vége, legalább ez sikerült:) Håvard viccesen beint, hogy még menjünk egy kicsit dél felé. Elég határozottan jelzek felfelé:) Célirányosan érem el a felszínt. A helyzet a várakozásoknak megfelelően fokozódott, de még szerencsére kezehető. Nyomásfokozódásmentesen leveszem az uszonyt (értsd, nem görnyedve:)), lépcsőn fel, vissza a bázisra, cucc le, és végre irány a két betűs kánaán. Tudom, hogy ez lesz a legnehezebb, mert egy eddig meg nem magyarázott tapasztalati törvény szerint a WC-hez közeledve az attól mért távolsággal fordtott arányban fokozódik a vizelési inger. Ezt a törvényt a mai nap sem hágta át, annak ellenére sem, hogy sportszerű nehezítésként két réteg cipzár, egy szintén cipzáros aláöltözet, és ráadásként a mindenhol jelen lévő alsónadrág választotta el a nyomáscsökkentő szelepet a külvilágtól. Ajtó nyit, cipzárarmada, alsó naci le, és sikerült! Ma szárazak maradtunk:)
Egy jótanács: sose vegyél hátul cipzáros szárazruhát. Hogy miért?:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése