Szombat volt, és vasárnapra szép idő ígérkezett. Sajnos Andit ledöntötte a lábáról az influenza, így a vasárnap ideálisnak ígérkezett egy jó kis merülésre. Håvard családi program miatt nem ért rá, így maradt Vegar, egy svájcból Norvégiába költözött srác, 40 merüléssel a háta mögött.
Este SMS-ben megtárgyaltuk a másnapot: már megbeszélt egy merülést egy barátjával, aki épp most tette le az OWD-t (első szint a búvárranglétrán), de ha van kedvem, csatlakozhatok. Részemről ok a dolog, csak így limitálva leszünk 18 méterben, dehát van ez így néha:)
Reggel fél 11-es találkozót beszéltünk meg. Andit feltöltöttem teakészlettel, összerámoltam a motyót, és már robogtam is a bázisra. Ott meglepetésképp kiderült, hogy az OWD-s fickó beteget jelentett, így megnyílt a tenger 18 méter alatti régiója is.
Gyorsan döntöttünk: Vegar még csak Svestad-ban (itt a bázisunk) merült, és égett a vágytól, hogy félszigetünk egyéb víz alatti tájait is lássa, így Alværn mellett tettük le a voksot. Becuccoltunk az autóba. Bevágtuk a srác legújabb szerzeményét is: egy 15 literes, 300 bar-os palackot. Brutális. 4500 liter levegő egy töltéssel, és 25 kilo összsúly. Kész öröm az emelgetése:)
Bágyadt őszi napsütésben autóztunk Alværn felé. Ez a félsziget egyik legszebb merülési helye: a mólóról jobbra indulva egy kb. 33 méterig alászakadó falat merülhet meg az ember, vagy a szomszéd szigethez átúszva, a mólótól merülvre 5 hajóroncsot látogathat meg. Ez a hajótemető meglehetősen sok búvárt vonz, érthető okokból:)
Legurultunk a főútról a tenerpartra, kedvenc padom mellett kicuccoltunk, mire Vegar rájött, hogy a bázison hagyta a csuklyáját. Megpróbált meggyőzni, hogy anélkül is tud merülni, de ez teljesen agytalan ötlet: a 10 fokos vízben pillanaotk alatt annyi hőt veszítene az erekben gazdag fején keresztül, hogy percek múltán jöhetnénk is vissza a felszínre. Hamarosan kiderült, hogy kesztyűt sem hozott. Sebaj. Cucc vissza a kocsiba, és induás haza. Az ottohnunk közelebb volt, mint a bázis, és van egy pót Mares csuklyám. A nedves kesztyűm is épp szolgálaton kívül, mivel pár hete szárazra váltottam, így van miből kölcsönözni.
Andi némileg meglepődött, de azért örül a vártalan látogatásnak. Ha már otthon jártam, bedobtam előző körben otthon felejtett vizesflaskámat is, és indulás újból Alværn-ba...
Második menet a langy őszi napsütésben, második legördülés a meredek partoldalon, és második megérkezés kedvenc cuccoló padomhoz. Cucc újból ki, és készülődés. Végre egészen úgy tűnik, hogy midnen klappol. Cucc összerakva, ruha behúzva, maszk, kesztyűk, uszonyok mellettem, elérhető közelségben. Bebújok a mellénybe, felállok igazgatom, mire Vegar megszólal: Nincsenek súlyai... Akkor hirtelen elszámoltam magamban háromig, majd mosolyogtam, és mondtam, hogy ez némileg gondot jelent. Főleg hogy a disznó nagy 15 literes tankkal merül, ami kicsit több vizet szorít ki.
Sebaj. Autózni nem volt kedvünk újból. Beöltözve, merülésre készen az ember nem szívesen hajt újra a bázisra ólomért. Szerencsére a kocsiban volt 2 plusz kilo, és 2 kilot a mellényemből is kiszedtem. A többit a Piroska és a Farkas meséből megismert köves trükkel oldottuk meg, de persze mi a hasunk helyett a súlyzsebekbe pakoltuk a jófajta norvég gránitot.
Súlyprobléma megoldva. Mellény fel másodszor, ruha csatlakoztatva másodszor, kesztyűk fel, maszk, uszony kézben, és végre elindultunk a víz felé.
Nagy pillanat volt ez kb. 1 óra jófajta északi répázás után:) Leértünk a mólóra. Uszonyba berúgtam, maszk fel, társelleőrzés, és végre csobbantam. Pár pillanat és Vegar is csobbant. Felbucskázott a felszínre, nyomott egy felszíni ok-t, majd jött a "Shit", ami egy újabb probléma előjeleként volt értelmezendő. Batár tankja leoldott. Ez zseniális. Első körben megpróbáltam a vízben visszatuszkolni a "pehelysúlyú" légforrást, ami persze nem sikerült. Az már csak hab volt a tortán, hogy kiderült, a bal kesztyűm ereszt. Nem nagyon törődtem vele, el voltam foglalva a tartállyal, így mire a keccsölésnek vége lett, a száraz kesztyű már inkább nedvesként funkcionált:) Nem volt mese, Bálnák ki a partra... Súly ki, mellény le, kirúgtam magam, és már szedtem is ki a mellényeinket a vízből. A mólón némileg egyszerűbb volt a szerelékigazítás, és újabb pár perc répázás után imét beugorhattunk a vízbe. Kezdem úgy éreszni, hogy ma mindent kétszer csinálunk:) Ellenőriztük a Piroska és a Farkas súlymegoldást (magyarul hogy el tudunk-e süllyedni). Második körben végre minden tökéletesnek tűnt. A kesztyűm sem ereszt, Vegar tankja is a helyén, végre tolhatjuk a felszínen azt a kb. 200 métert, ami a másik partig tart.
Átértünk a szomszédos sziget mólójához, és végre megkezdtük a merülést. A láthatóság egészen jó volt. Zöld volt a víz, de azért még a felszín közelében is kb. 5-6 méterre ellátni, lejjebb süllyedve, 10 méter körül pedig szépen tisztult minden. A móló alatt az emberiség lábnyoma, a szemét lepte el az aljzatot. Elsüllyedt csónakok, behajigált és beejtett különböző cuccok. Végre tisztult a fenék: kiértünk a móló hatóköréből:) Hirtelen valami gyanússá vált: már percek teltek el, és minden rendben. Ez nem illik bele a mai napba:)
Egy arnyos kis sziklahát felett úszutnk, ami hirtelen -x2-be kapcsolt (magyarán alászakadt). Ahogy a letőrést elértük, vad lámpavillódzás törte meg a nyugalmat: újabb próbléma. Barátunk, a dromedár, a 15 literes acél, 300 bar-os tank nem akar nyugiban a seggén - vagyis a mellényén - maradni. Ok. Vegar hirtelen a meredek sziklafalra telepedett, hogy segítsek neki. Mutattam neki, hogy 3 méterre a vízszintes rész némileg vonzóbb alternatíva, így átuszonyoztunk oda. Kiengedtük a levegőt a ruhából, és elkezdtem visszatuszkolni a tartályt. Víz alatt bármire erőt kifejteni vicces, ugyanis mivel az ember lényegében súlytalansághoz hasonló módon lebeg, a hatás-ellenhatés törvénye miatt egy erősebb lökés ugyanúgy visszahat annak elkövetőjére, így lényegében duplán kell dolgoznod: a lökés mellett másik kézzel, illetve az uszonyaid segítségével tartanod kell magadat, hogy az a fánya tartály kicsit feljebb csússzon a kilazított hámban. A nagy ügyködés közben a tegnapi 12 km-es futás, és a heves uszonyozás hirtelenjében egy alapos kis görcsben csűcsosodott ki a bal vádlimban, de szerencsére a lábfejfeszítéses technika gyorsan segített rajta. A tartály végre újra a helyére került, a hevedert bebikáztam, amennyire csak tudtam így, 13 méterrel a felszín alatt, ok-ok, és spuri tovább.
A leszakadás mentén tovább süllyedtünk a zöldségbe, mígnem a 20 métert elérve hamarosan az első hajó sziulettje kezdett el felsejleni előttünk. Ez a roncs van a legmélyebben. Balról kerültük. A roncs alatt közvetlenül egy szép darab Berggylt (magyarul foltos ajakoshal:)) mutatta meg magát. Erre a roncsra sok időt nem vesztegettünk, lényegében alulról megkerültük, és folytattuk utunkat további 4 déli társa felé. Az aljzat kicsit emelkedett, majd hamarosan a következő roncs vonalai kezdtek kirajzolódni a napfény világítótta zöld háttérből.
Ez a hajó a legfiatalabb mind közül az elsüllyedés idejét tekintve. Mikor egy év erre jártunk először, alig volt még rajta élet. Ez az idei vegetációs ciklus során némileg megváltozott, de azért még látszik, hogy ő az itteni tengerfenék legifjabb lakója.
A roncshoz érve, a fedélzetet megvilágítva ezüst fémlapként szikrázó aprócska tőkehalak rajai verték vissza lámpáink fényeit. A hajót lentről felfelé, spirál pályán több ciklusban úsztuk körül. A fenéken találtunk egy XXL-es méretű tengeri rózsát, a legnagyobbat, amit eddigi pályafutásom során becserkésztem itt az északi vizeken. A roncs túloldalán végigúsztunk, majd egy kicsit feljebb kellett kapaszkodnunk, hogy a fedélzetre lebeghessünk. Visszanéztem Vegar-ra és hogyhogy nem, ismét valami gáz volt: a mellkasán bütykölt. Lejött a ruhája szelepjéről a légtömlő. Hogy miként és miért, arról fingom nincs, de ilyet a 158 merülésem alatt még senki sem követett el előtte:) A helyzet nem volt kritikus, mert a mellényével is tudja a lebegését szabályozni (ez a redundanca előnye a szárazruhás merüléseknek a nedves ruhásokhoz képest), de azért jobb, hogyha a helyén van, aminek a helyén kell lennie...
Keccsölt egy darabig, és nem akarta elfogadni a segítségemet, de végül hamarosan beadta a derekát. A maszkban az ember nem nagyon látja a mellkasát, így sokkal egyszerűbb, ha a társa segíti ki egy ilyen helyzetben. Végül 5.-6. próbálkozásra sikerült visszacsatlakoztani a tömlőt, és indulhattunk a fedélzet körbeutazására.
A legtöbb időt ezen a roncson töltöttük. Ez a leglátványosabb. Utána még 3 következett, amik fa építésű hajótestek. A levegő már némileg fogyóban volt, így sok időt ezek fedélzetének bejárásával nem töltöttünk.
A végén valahol 9 méteren végeztünk az utolsó roncs orránál. Innen észak felé vettük az irányt. Megcsodáltunk a hely következő nevezetességét, egy dán gyártmányű kompresszort, majd szépen lassan visszaúsztunk a kishajó kikötő mólója alá. Vegar útközben életében először találkozott a fjordangyallal, ami egy csodaszép medúzafajta. Vadul mutogatta a számára új élőlényt, amin jót mosolyogtam, mert én is pont így csináltam, amikor először összefutottam e varázslatosan szép lénnyel.
A biztonsági megállót egy elsüllyedt ponton mellett követtük el, ahol Vegar gyakorolta másik új szerzeménye, a dekóbója felbocsátását, majd végre újabb problémák nélkül vissztértünk a felszínre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése