Kajak lelte fal

Múlt hétvégén Andival nekicsábultunk a tengernek. Bár tudtuk, hogy a víz még csak 5-6 fok körüli, de a nyugodt időjárás kevés esélyt adott a beborulásra egy stabil tengeri kajakkal. Ezen felbátorodva megkockáztattuk, hogy elevezünk az öböl végéig és vissza, középtájon valahol egy ebéddel.



Útközben rengeteg bordásmedúzával találkoztunk. Ezeket itt "fjordangel", vagyis fjordangyal néven emlegetik. Valószínűleg a tavaszias napsütés meghozta az osztódással szaporodási kedvüket, mert szinte bordásmedúza levesben eveztünk egész nap:)

Bordásmedúza valahol Norvégiában

A túra nagyon jól sikerült, kicsit hirtelen idény felütés volt a 32 kilométer állóvizen, de a rengeteg élmény bőven kárpótolt minket az esti fáradtságért:)

Visszaúton evezve épp egy beugró sziklatükör mellett haladtunk egy Blylagebukta nevű helyhez közeledve, amikor a tovasuhanó vizet nézve csodálatos élővilág ragadta magával tekintetünket. A felszín közelében máshol a 15-20 méteres mélységre jellemző  mennyiségű virágállat, és mindenféle egyéb, tengerfenékhez tapadt csalánozó, tengericsillag, miegyéb lakta be az aljzatot. Andi még egy jó fél méteres tőkehalat is kiszúrt odalent. Mondanom sem kell, egyből belelkesedtem!

Az ígéretesnek tűnő sziklakiszögellés
View Larger Map

Hazaérve első dolgom a hajózási térkép megtekintése volt. A hely ígéretesnek tűnt: a sziklafal a mélységadatok alapján nagy hirtelen 75-100 méterig zuhant alá a környéken, vagyis jó eséllyel egy magával ragadó falmerülésben lehet részünk, ha ellátogatunk a helyre.

Este ment is az SMS Håvard-nak a nagy hírről:) Gyors egyeztetés után a másnap délután egyes kompban maradtunk. Nagyon vártam a napot, hogy bizonyosságot nyerjek a feltételezett gyönyörű merülőhelyről!

A muren-i merüléssel ellentétben most könnyedén odataláltunk, csak az utolsó párszáz méteren állta utunkat egy autóval és motorral behajtani tilos - kivéve helyiek tábla. Gyorsan helyiekké avanzsáltunk -nem volt edvünk kilométereket cűgölni a rengeteg felszerelést-, és behajtottunk a hívogató kis földutacskára. A helyzet eléggé kétségbeejtőnek tűnt: az erdőben eldugott magáningatlanok kertjein kívül sehol egy parkolóhely a keskeny, egy nyomos erdei utacska mentén... Végül a félsziget északi felén próbáltunk egyezkedni egy helyivel, hogy a kertjében lerakhassuk a kocsit, aki végül szépen kitessékelt minket, és a még északabbra lévő móló előnyeiről próbált győzködni. Biztosan jó hely, csak onnan már túlzottan messze kerülnénk a tervezett merülési helytől.

Nem maradat hát más, vissza, és a déli részen próbáltunk szerencsét. A félsziget végén egy régvolt személykomp állomás található, amit végül kb. 50 méterre sikerült megközelíteni. Ez már baráti távolság volt. Kicuccoltunk, a kocsit kivittem a helyi erők védelmi övezetének határára, majd pár perc elteltével már öltöztünk is be a nyárias napsütésben.

A kompkikötő gyepén norvég baráti társaság piknikezett, akiket kicsit meglepett a hirtelen megjelenő két búvár. Meglepődöttségüket talán már csak az fokozta jobban, amikor megkérdezték, hogy mi vár ránk odalent, mire mi közöltük, hogy igazából foglamunk sincs, de reméljük, egy szép nagy adag függőleges fal:)

Örültem neki, hogy a merülést végül sikerült a déli pontról indítani, mert épp apály volt, és nem lett volna kedvem egy északi indulás után a visszaúton, fogyóban lévő levegővel küzdeni a dagályhullámmal.

A vízreszállás ezúttal nem követelt közepes szintű búvárcuccban elkövetett hegymászó ismereteket: egy kellemes lépcsőn felcsatoltam a mellényt, finom kis homokfövenyen berúgtam az uszonyokat, és szépen betolattam a kellemesen mélyülő vízbe, ahol azért a teljes idillt néhány seggre ültetni próbáló nagyobb kövecske törte meg:)

Håvard kissé gyanakvónak tűnt a merülés kimenetelét illetően, én viszont bíztam a látottakban, és a térképben. Végül jó 150 métert uszonyoztunk a felszínen, míg a mesterséges kőszórást hátrahagyva végre szálkő fal mellé értünk. Megkezdhettük a merülést!

A felszíni napfénynek köszönhetően ideálisak voltak a fényviszonyok, csak az egyre jobban elszaporodó algák köptek bele kicsit a levesbe. Északi iránytartásban maradunk a felszínen, de mivel arra csökkent a mélység, ösztönszerűen keletibb irányra álltunk, és bíztunk az alázuhanó sziklaszirtek mihamarábbi eljövetelében. Valahol 10 méter körül járhattunk, észak-északkeleti irányt tartva, amikor végre két gyönyörű, jég koptatta sziklahát tűnt fel, virágállatokkal gazdagon belakva. Éreztem, hogy ez a jel, itt lesz, amit keresünk! Valószínűleg Håvard is erre gondolhatott, mert amint mindez átvillant az agyamon, felé fordulva már mutatta is a követendő irányt. Ok-ok, és pillanatokon belül már a virágállatok bozótosában csörtettünk, ahol az egyre inkább sziklássá váló aljzat végre megadta magát, és belezuhant a fjord 150 méter körüli mélységébe.

Örömmel adtuk le a szintet a gyönyörű, évmilliós jég polírozta sziklatükrök mellett. Hátborzongató érzés volt ki-kitekintgetni jobbra, és belegondolni, hogy mi bődületes mélységet rejt a fjord a zöldbe vesző végtelen távolban.

Egészen 27 méterig követtük az alászakadó falat, ahol újabb kis párkány következett, mielőtt a sziklarengeteg tovább folytatta útját az örök sötétségbe. A zöld derengésből kísértetként kezdett kirajzolódni egy visszahajló sziklafal, ami teljesen úgy hatott, mintha egy rég elsüllyedt óriási hajó orrpalánkozásához közelítenénk. Felfelé tekintve a napfény világította zöld háttérben a falra tapadt állatok ezreinek sziulettje tette feledhetetlenné a képet.

Lassan elérkezett a forduló ideje. Kissé magasabbra emelkedtünk, és dél felé vettük az irányt. Visszafelé könnyebb volt a dolgunk. Az utolsó pillanatig gyönyörű sziklaperemek között merültünk. Az élővilágot jellemzően a mindenhol lebegő bordásmedúzák, iletve a feltűnően nagy tömegben jelenlévő sziklára tapadt virágállatok, és egyéb csalánozók alkották. Rajtuk kívül csak egy félénk hallal, és egy még félénkebb lepényhallal hozott minket össze az aznapi búvárszerencse.

Biztonsági megálló, majd már a felszínen is voltunk. Nagy meglepetésünkre jó 40 méterre  délebbre attól a mólótól, ahol a merülést kezdtük, vagyis lehet, hogy hogyha kissé keletre tartunk, és helyből lemerülünk, megúszhattuk volna a 150 méteres bemelegítő úszást:)

A merülést egy Andi által készített lasagne tette teljessé, amire már igencsak ki voltunk éhezve, mire fél 5 körül hazaértünk:)

Erre a merülésre elkísért Rita (Andi tesója) nálunk vendégeskedő harmincegynehány éves plüss kutyája, Borsi.

Borsi a merés után:) 27.5 méter a személyes rekordja

Szerencsére bőven befért a szárzruhábam, és akadt is két kilo plusz ólom, hogy a lesüllyedéssel se legyen gond!:)