2011. szeptember 6., kedd

A mélységbuzi

Tegnap merülőtársam lebetegedésének köszönhetően sikerült megnyernem egy igazi norvég pöcsmadarat. A klubba lépve Knut (aki a nemrégiben megboldogult berlini jegesmedve névrokonához méltóan kellően mackós srác:)) azzal fogadott, hogy amennyiben véletlenül nincs merülőtársam, akkor íme, itt van.



Emberem 50 körüli, kevéssé sportos, enyhén nagyarcú fickónak tűnt. Megkérdeztem, hogy hová akar menni, erre úgy válaszolt, hogy 30 méterre. Hát jó, mélységbuzi - konstatáltam.

Nem volt ellenemre a dolog, mert aznap én is egy izmosabb merüléssel akartam indítani: 30 körül meg akartam nézni a sziklafal letörését az Oslo-fjordba. Eléggé kevés búvár jár arra, általában kevésbé zavaros emiatt a víz, és több állattal is össze lehet futni a nagyobb nyugalomnak köszönhetően.

Sajnos a szikla meglátogatása ugrott, mert a faszi bekattant a -29.5-ön levő rozsdás vasdarabra, a mély roncsra. Knut rengeteg ideig magyarázta, merre menjünk, hiába mondtam, hogy már párszor jártam arra, és a vezetőzsinór követése általában annak megtalálása után nem szokott gondot okozni...

Végre elkészülődtunk, beöltöztünk. Már ekkor gyanút foghattam volna: a srác a szárazruha neoprén nyakszigetelését nem hajtotta visza, ahogy beöltözött. Amikor én csináltam a sajátom, akkor nagy sietve-kapkodva neki is eszébe jutott, hogy bizony mégsem olyan jó a nyaktól beömlő 17 fokos áldás vizet érve...

A bázisvezető, mintha valamit tudott volna, odabökte, hogy "Take good care of him!". Ez némileg meglepett, mert a srác szemmel láthatólag magasról tojt rám, es az orrát is valahol a Hardangerviddán hordta, a magas hegyek birodalmaban... Sebaj. Persze, vigyázok rá.

Merülés előtt a búvárok szoktak csinálni egy társellenőrzést (angolul buddy check-nek hívják). Ennek több célja is van. Egyrészt megnézzük, hogy a másik cucca rendben van-e (tartály nyitva, minden megvan, rögzítések bekötve, behúzva, reduktorok, ruha, mellény szelepek működnek, stb...). A másik, es legalább ugyanannyira fontos cél, hogy a merülőtárs felszerelését megismerd: hogy van rögzítve az ólom, hol a mellénye vészleeresztő szelepe, ha benarkózik 30-on, és telefújja a mellényt, mert hirtelen olyanja van, stb...

Mondtam emberemnek, hogy mielőtt besétálunk a vízbe, csináljuk a társellenőrzést, de előbb vegyük fel az uszonyt és a maszkot. Elkezdek bíbelődni az uszonnyal, hallom a csobbanást. Bazze. Jó. Következő pillanatban szabadfolyást kapott az octopusa, 50 bart elvesztegelt a 300-ból. Arra nem volt esze és tapasztalata, hogy rögtön befogja a reduktor nyílását, ezzel megakadályozva, hogy megszökjön az odalent oly értékes levegő... Nem baj, dupla tartálya van, még így is közel annyi maradt neki, mint nekem - gondoltam.

Magamra maradva a parton leellenőriztem a cuccaimat. Minden ok, beereszkedtem a kötéllel az algás rámpán, és már éreztem is, ahogy végre hűt a 17 fokos felszíni vizecske. Az idő cudar volt, szürke ég, szakadó eső, és egyre erősödő szél. A szél ha már arra járt, felidegesítette a tengert is, ami jó fél-egy méteres hullámokkal válaszolt erre. A hullámokkal megküzdve végre kiértünk a merülési helyhez. Felszini ok - reduktor szájba - lefelé jel, es indulás!

7 méter körül rögtön meg is találtam a zsinórt, jeleztem a skacnak, hogy ez az, kövessük. Én úsztam elől, ő követett. Rossz láthatóságú helyeken a kommunikáció szinte egyetlen eszköze az elemlámpa a víz alatt. Egy épeszű ember a lámpáját végig a kezében tartja, és szépen pásztázza az aljzatot. Ez azért is jó, mert a merülőtárs látja, hogy követi a haver, es minden ok, nyugiban pásztázgat az entitás. Persze a pöcsmadár tojt erre is rá. Fél percenként elengedte a lámpáját valami számomra ismeretlen ok miatt, ami a víz alatt idegbajos diszkózásba kezdett, ami pont úgy néz ki, mint amikor gáz van, és a társad jelezni akar... Első pár alakalommal visszanéztem, hogy mi van, aztán hozzászoktam, hogy ez a faszi ennyit tud.

Épp elértük az utolsó sziklaszirtet, ahonnan 18-ról ledöngetünk 29-re. Újabb villódzás. Kicsit le is volt maradva emberem, így visszafordultam, hogy mi a pék haragja van. Kár volt kiölni belőlem a default reakciót a vadul kapkodó lámpakévére, most tényleg bajban volt: leoldott az ólomöve. Szerencsére meg tudta fogni, nem esett le a súly. Nélküle gyorsan a felszínen lett volna, ami 18 méterről nem feltétlenül egészséges. Kb. 5 méterre volt tőlem. Visszaúsztam hozzá, és elkezdtem felcsatolni az övet. A tök sötétben nem volt egyszerű a kétkezes művelet - nem volt mivel tartanom a lámpámat. Egyszer megpróbáltam vele megértetni, hogy nagy segítségemre lenne, ha szokás szerint a semmiben diszkózó lámpájat megfogná, és rávilágítana vele a problémás területre, de ő csak Vizikrisztusként lebegett széttárt karokkal...

Sebaj, megoldottuk.

Ok-ok, indulás tovább. Megérkeztünk a hajóhoz. Én egyből lezúztam a fenékre, aztán szépen, spirál alakban körbeúsztam a hajót. Ő követett, mindig kicsit magasabban. Vegül meglett a következő roncsra vezető zsinór is, majd jött a rossz döntés: megnézni a hajófedélzetet. Ez általában nem probléma, ha a merülőtársad tud lebegni, de ez a faszi nem tudott, mint kiderült. Traktorként végigszántotta a fedélzetet. Pechemre nem láttam, hogy mennyire felkavarta a hajó fedélzetét befedő finom iszapréteget (mert ugye ez mögötte volt), es a parancsnoki híd maradványát megkerülve beleúsztam a felkavart retyóba. 0 másodperc alatt lett 0 a látótávolság, de annyira, hogy a 200 lumenes lámpa kb. ha 5 cm-re elvitt... Probáltam viszonyítási alapot találni, amit végül sikerült is: pár tízmásodperc random keresgélés után meglett a hajó oldala. Ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy ezzel a faszival sekély vízbe kell menni, és a túlélésre, a minél rövidebb merülésre játszani... A retyóból kiúszva az első megtalált vezetőzsinórra rákaptam, és húztunk vissza, amerről jöttünk. Jobb is volt, úgy szipkázta a levegőt, mint egy 747-es Jumbo hajtóműve.

15 méter körül, a parttól egy köpésre elmentünk még észak felé, hogy belefussunk a következő roncsba. Ebben a mélységben fószerkámnak állandóan gondja volt a lebegőképességével. Ha ezt tudom, garantáltan nem megyek vele 30-ra... Meglett a következő roncs, roncs végén ő 70 bar, en 110 körül. Ok, akkor húzás a sekélyesbe, aztán biztonsági megálló, és fel.

Elértük a platformot 7.5 méteren. Felmentünk a sziklafal tetejére 4.5-re kivárni a 3 percet. Látom ám, hogy a skac elszáll. Utana mentem, probáltam leráncigalni, de annyira tele volt a ruhája, hogy esélyem sem volt a felhajtóerő elleni küzdelemben, főleg mivel brokimanó ellébecolta a társellenőrzést, így még azt sem tudtam, hol tudok a mellényéből levegőt kiereszteni a vésszelepekkel, hogy esetleg azzal megállítsam. A felszínre buktunk, kerdeztem, hogy ez mi a franc volt, aztán egyből húztam vissza, hogy meglegyen a biztonsági megállóm. Emberünk még vagy 1-2 percet kolbászolt, mire kiküzdötte a ruhából a levegőt. Ebben a függőleges testhelyzet sokat segített volna, mert ugye akkor a fránya levegő a felső testrészbe áramlik a ruhán belül, és a karszelep le tudja engedni. Valszeg nem szerette fizikaórán a gáztörvényeket...

Lassan leért mellém, kivártuk az ő három percét is, aztán végre felértünk. A felszínen már csak a közben tovább erősödött hullámokkal kellet megküzdenünk. A létrát elérve majdnem megfulladt, ahogy le akarta venni az uszonyát, mert annyi agya nem volt, hogy hogyha méteres hullámok vannak, akkor egyszerűbb a művelet, ha beveszi a szájába a reduktort. Ezt látva inkább odaúsztam, és levettem a víz alatt oly hasznos, most viszont eltávolítandó segédeszközt, és végre: KIÉRT.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése